19.rész Danger

(Sziasztok! Meghoztuk a következő részt. Kicsit szomorúra sikeredett ez a rész, de vigasztalóul felbukkan egy új szereplő is. Reméljük tetszeni fog, és kíváncsiak vagyunk a véleményeitekre. Írhattok ide is és facebookra is^^)

Jimin Pov.

Szerelmeskedésünkből egy hangos kopogás, ami már dörömbölésnek számított, szakított meg minket.

Egyszerre kaptuk fejünket, az ajtó felé.

-Vársz valakit? – kérdezte V.

-Tudtommal nem.

Az ajtóhoz baktattam és kinyitottam, a váratlan vendégnek. J-Hope volt, de már nem tudott meglepni mivel.

-Hát te miért jöttél?

-Azért, ami az enyém – mondta J-hope határozottan, ami nem sokszor szokott lenni.

-Akkor rossz szobába jöttél, mert itt én lakok és semmi cuccod nincs itt. Ha meg lenne, azt már rég kidobtam volna – nevettem.

Odajött mellém kedvesem, majd automatikusan átkaroltam. Tudtam, hogy Hoseoknak bejön V, és ezért még jobban fel akartam dühíteni avval, hogy együtt lát minket.

Még mindig tudatlanul álltunk ott párommal az ajtóban, mert J-Hope egy normális szót sem tudott mondani, azzal kapcsolatban, hogy miért jött.

-Nem látod azt, ami a szemed előtt folyik – sziszegte Hoseok.

- BESZÉLJ MÁR ÉRTHETŐBBEN, TE ELMEROGGYANT! – keltem ki magamból.

- Még én vagyok elmeroggyant? – nevetett cinikusan – Te nem veszel észre dolgokat, amiket más, már rég észrevenne. Ugye, V? – húzta félmosolyra száját és a mellettem lévőre nézett.

- Miért vonod bele őt is? Hozzám jöttél, vagy nem? –védtem meg V-t. Nem hagytam volna soha, hogy sértegessék, vagy bántsák őt.

- Azért, mert ő is benne van – intézte el egy rövid mondattal, ami újra kérdéseket vetett fel bennünk.

Utáltam minden szót, ami kijött J-Hope szájából. Hogy keverheti bele Taehyung-ot egy ilyen dologba, amiről még azt sem tudom mi.

Megragadtam pólójánál fogva és az ajtófélfának nyomtam, azt a gyökeret.

-Húzz el, amíg szépen mondom! – mondtam, még nyugodtan, de legbelül már forrtam.

-Csibus engem szeret – suttogta fülembe.

Nem tudtam visszatartani már a dühömet, ezért egy nagy pofonnal részesítettem. Képtelen voltam elhinni azt, amit Hoseok mondott. Eleve mi az, hogy becézi V-t, és egyébként is, hogyha Taehyung őt szeretné, miért lenne velem?

J-Hope csak feküdt tovább a földön. Furcsálltam, hogy nem üt vissza. Csak nézett mögém, bambán.

-Válassz – mondta V-nek.

Most már egyből leesett, hogy mit akar mondani, az előttem fekvő.

De mi joga van ezt kijelenteni. Valószínű, hogy engem szeret, mert akkor miért is járnánk?

Egy pillanatra V-re néztem, hogy mi a reakciója erre.

Taehyung először rám nézett, majd J-Hope-ra. Láttam rajta, hogy vacillál.

Az már rég rossz, ha gondolkoznia kell ezen.

-V, ugye ez nem igaz?

-M-mi? – kérdezte.

-Az, hogy szereted J-Hope-ot – reménykedtem benne, hogy egyből letagadja, de nem így volt.

Csak állt szótlanul.

Könnybe lábadt a szemem. Tudtam a választ.

-Mióta? – kezdett remegni a hangom.

Először alig akart megszólalni, de szóra nyitotta száját.

-A-amióta ide jöttem.. a suliba – kezdett el pityeregni.

Még mindig szerettem, teljes szívemből. Nem tudtam rá haragudni, de azért szíven szúrt az, hogy már ilyen régóta csalt.

Most már én sem tudtam visszatartani könnyeim. Patakban kezdtek el hullani szememből. Fájt. Elárulva éreztem magam. Megint J-Hope nyert, megszerezte azt, amit akart.

Amíg mi V-vel társalogtunk, Hoseok felállt és önelégült mosollyal figyelt minket.

Hogy ásná el magát! Rühellem ezt az embert. Nem tudom, hogy, de most még jobban utálom őt, mint eddig. Ő tehet mindenről. V csak beleesett a csapdájába. Tudom.

És ami a legrosszabb volt, hogy mikor rájuk néztem, még össze is illettek.

A francba is, miért gondolok én ilyenekre?!

Elegem volt kettejükből, ezért ott hagytam őket, és a parkba futottam. Reméltem, hogy nem jön V utánam, de azért valamilyen szinten azt is szerettem volna, hogyha lejön és megvigasztal, vagy valami. Nem tudom mit akartam, mert már most hiányzott Taehyung.

Bele sem akartam gondolni, hogy most mit csinálhattak együtt, de akaratlanul is eszembe jutottak.

A könnyeim még mindig hullottak. Sehogy se akartak abba maradni. Olyan volt, mintha csapból öntötték volna őket.

A park, az én bőgésemtől zengett már.

Kicsit szégyelltem magam emiatt, de képtelen voltam abbahagyni. Egyfolytában V-re gondoltam és az együtt töltött időnkre. Én annyira élveztem vele együtt lenni.

Már kezdett sötétedni. Csak én voltam ott, egy padon ücsörögve.

Magányosnak éreztem magam, de most jól esett, mert ki akartam levegőztetni a fejem.

Olyan volt ez az egész nap, mint egy rossz álom. Legszívesebben azt kívántam volna, hogy ébredjek fel, és minden legyen a régi. De az a gond, hogy akkor se lenne jobb, mert V, már akkor is J-Hope-ot szerette.

A biztonság kedvéért megcsíptem karom, de nem történt semmi, tehát nem álmodom. A fenébe is.

Végre szerettem volna boldog lenni, de mint mindig ezt is J-Hope rontotta el.

Ovis korom óta ismerem Hoseokot. Soha nem engedett érvényesülni. Mindig, minden dolgomba bele szólt, vagy bele kotnyeleskedett.

Úgy éreztem, hogy Taehyunggal végre boldog lehetek. De nem. Őt is el kellet vennie tőlem.

Amint ezen gondolkoztam, még hangosabban kezdtem el bömbölni. Most, aki kívülről nézett volna ember, annak olyan lehettem, mint egy tini csaj, akit most dobott a pasija.

Nagyjából velem is ugyanez volt a helyzet. Csak én egy tini fiú vagyok és engem nem dobtak, hanem a kezdetetektől fogva csaltak.

Most kérdezem én, melyik helyzet rosszabb?

Mikor V-vel összejöttem, madarat lehetett volna fogatni velem. Soha se gondoltam volna, hogy ide fogok jutni, hogy egy fiú miatt bőgök, egy padon.

-És ez megint ki miatt van? Válasza valakinek? Persze, hogy nincs, hiszen egyedül vagyok és magamban beszélek. Istenem már meg is bolondultam?

-Mi a baj? – hallottam meg egy hangot magam mögül, ami igazán megnyugtató volt.

Hátra fordultam, és egy kifejezetten szép fiú állt velem szemben. Normális ruha volt rajta. Még nem láttam itt, ezek szerint új.

Ez olyan gáz, hogy így lát. Főleg, hogy először, és így könyvel el magának, hogy „az a parkban síros gyerek”.

Gyorsan letöröltem a könnyeim és próbáltam nem sírós hangon válaszolni, ami nem sikerült annyira jól. Igazi hangomnál pár oktávval mélyebben szólaltam meg, amin édesen felnevetett és leült mellém.

-Szóval...Miért sírtál? – kérdezte kedvesen.

Nem nagyon akartam neki válaszolni. Hiszen még csak most láttam először, és még a nevét sem tudom, csak annyit, hogy egy nagyon helyes, kedves fiúval van dolgom.

-Jajj ne haragudj, hogy nem mutatkoztam be. Kim Myungsoo vagyok – mosolyogva bólintott egy picit a meghajlás helyett, mivel ült, nem nagyon ment volna neki.

-Öhm…Én Park Jimin – biccentettem én is egyet a fejemmel.

-Elmondod, hogy mi volt a baj, amiért sírtál? – kérdezte ugyanolyan kedvességgel, mint az előbb.

-Ne haragudj, de ez nagyon személyes dolog és nem ismerlek még annyira, hogy elmondjam… Majd talán később – próbáltam én is kedvesen válaszolni, de ilyen állapotban nagyon nehéz volt.

-Semmi baj - mosolygott rám – Viszont nekem be kéne mennem a kollégiumba, mert a 12-es szobába osztottak be és már elég késő van és holnap meg suli, de még ki kéne pakolnom – eredt meg a nyelve, amin elmosolyodtam.

Szerettem a beszédes embereket, hiszen én is azt voltam.

Az elmélkedésem után leesett, hogy melyik szoba számot is mondta.

-Hiszen akkor te velem leszel egy szobában – gondolkodtam hangosan.

-Ohh…. de jó – mosolygott aranyosan.

Felmentünk a szobába és mikor beljebb mentem, az íróasztalon találtam egy levelet.

„Ne haragudj.

            V”